Kezdetek II.

A költözést követő másnapon nagy meglepetésben volt részem.Édesanyám és a testvérem is elköltözött a nagyszüleimhez.Igaz,nem sokáig maradtak itt,ugyanis rá két hónapra anyukám megismerkedett egy Pest mellett élő férfival,akihez negyed éven belül elköltözött.Magával vitte a testvéremet is,és persze engem is akart.Én viszont nagyon sok gondolkodás után úgy döntöttem,hogy itt maradok.Úgy éreztem,hogy a barátaim,a többi családtagom,az iskolám és az eddig felépített álmaim fontosabbak,mint az anyukám.Végig kellett néznem,ahogy összepakolják az összes dolgukat és itt hagynak.Az első két hétben nagyon nehezen bírtam,de végül hozzászoktam a kialakult helyzethez.Rájöttem,hogy az életben csak magamra számíthatok,és arra is,hogy eljött a pillanat,amikor saját életet kezdek.Lelkileg felnőttem és úgy is kell viselkednem,mint egy érett embernek.Igaz,az én esetemben elég nehéz volt,mivel még csak 13 éves voltam,de a sors erre kényszerített.A mamámék és az apukám nagyon szerettek,rájuk mindig számíthattam.Azonban ez sem tartott nagyon sokáig.A hónapok elteltével egyre többet veszekedtünk a nagyszüleimmel,ráadásul olyan dolgokon,amiknek szerintem semmi jelentőségük nem volt.Folyamatosan az ment,ami több éven keresztül anyukám mellett,amíg egy nap teljesen elegem lett mindenből.Anyukám azzal fenyegetett,hogy pakoljak össze,mert elköltözöm hozzájuk.Erre persze én elkezdtem kiabálni vele és megmondtam neki,hogy mennyire gyűlölöm,meg azt is,hogy ha el akar vinni,akkor elmegyek apuhoz és pert indíttatok el ellene.Mindenki engem szidott ez miatt és úgy éreztem,nekem már sohasem lehet normális családom.Amíg senki sem figyelt rám,bepakoltam egy váltóruhát,innivalót,egy szendvicset és a telefonomat az egyik táskámba,majd a hátsó ajtón kimentem a házból.Elmentem a városba,úgy,hogy senki sem tudta,hol vagyok.Amikor már nem tudtam,hogy mit csináljak,felmentem az apukámhoz,aki elég idegesen fogadott.Én elmeséltem neki,hogy mi történt,és hogy vele akarok élni,mert már elegem van mindenkiből.Erre aztán még idegesebb lett és végül felhívta anyuékat.Veszekedett vele és elmondta mindennek.Megegyeztek,hogy pár napig jobb lesz,ha nála maradok,ami nekem csak jó volt,mert egyáltalán nem akartam visszamenni a nagyszüleimhez.Ezután úgy,ahogy rendeződtek a gondok a családban,szépen-lassan a helyére állt minden.Anyu minden hónapban eljön meglátogatni engem,ami azért rendes tőle.Viszont ettől függetlenül nem egyszer érzem azt,hogy abszolút nem hiányzom neki.Olyan,mintha én már nem is lennék az élete része.Egy elfelejtett dolog vagyok,ami miatt nem egyszer sírtam.Fáj,hogy az anyukám elhagyott és én ezt sohasem bocsátom meg neki.Papíron nem vagyok árva,de mivel nem élek az apukámmal,sem az anyukámmal,nekem teljesen olyan,mintha árva lennék.Nem könnyű így élni,de hozzá kell szoknom,mert az élet megy tovább,én pedig lassan felnövök...